írta: Gulyás István

Az egyik induló rovatunkban elsőként a Rogers Központot (RK) megálmodó, majd az alapítvány létrehozásában oroszlánrészt vállaló, és azt jelenleg is vezető Molnár László Simont kérdezte Gulyás István, az RK kuratóriumának tagja. Az interjú 2020.05.29-én készült.

Gulyás István: Ha visszamehetnénk a múltba, hogyan kezdődött ez az egész? Hogyan jött az ötlet az alapítványról?

Molnár László Simon: Nem tudom, hogy mennyire emlékszel rá, de igazából kettőnk között kezdődött. A személyközpontú tanácsadói módszerspecifikus képzésre jártunk együtt, amikor egyszer beszélgettünk erről a szemléletről és arról, hogy mennyire meghatározó az életünkben. Leginkább akkor kapott lángra bennem, hogy jó lenne tenni valamit a személyközpontú megközelítés ügye érdekében. 2005-ben a Károli mentálhigiénés képzésén ismertem meg Rogerst. Minden könyvet beszereztem tőle. Emlékszem, amikor megjelent Mearns, D. & Thorne, B.: A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban című könyve, amit Draskóczy Magda fordított. Még senki nem tudott róla, én egyből kiszúrtam a könyvesboltban és reklámoztam mindenkinek. Tehát már a képzésünk előtt is nagyon sokat jelentett nekem a szemlélet, de csak 2012-ben jelentkeztem a képzésre. Maga a személyes elkötelezettségem a személyközpontúság mellett megvolt korábban is, de talán a képzésünk során érett meg bennem jobban az alapítvány ötlete. Nagyon meghatározó és inspiráló volt a képzős csoportunk és biztos, hogy ennek is meghatározó szerepe volt. Végül az alapítványt is néhány csoporttaggal hoztuk létre. Nagyon fontos volt a csoporttársak lelkesedése, jelenléte, elhivatottsága ebben a folyamatban.

GI: Mi volt a célja az RK alapításának?

MLS: A cél azóta sem változott. Az egyik fő célunk az volt, hogy annak ellenére, hogy tapasztalatunk alapján mennyire jónak találjuk ezt a megközelítést, mégsem ismert széleskörben igazán. Valahogy szerettük volna jobban láthatóvá tenni a személyközpontú szemléletet. Ez az alapítvány egyik fő célja: a személyközpontú szemlélet népszerűsítése. Persze azért ez nem volt tudatos, de az is igaz, hogy én személy szerint, és szerintem azok is, akik közreműködnek az RK-ban azzal, ahogy együtt dolgozunk, nagyon sokat tanulunk a személyközpontúságról, fejlődünk és csiszoljuk a saját készségeinket. Szóval van egy nagyon erős visszaható, indirekt profitja is számunkra.

GI: Most egy személyeset kérdeznék. Mit jelent számodra az RK és a személyközpontú irányzat?

MLS: Azt hiszem, hogy ez folyamatosan változik bennem. Talán azt megpróbálhatom megfogalmazni, hogy most mit jelent nekem. A szabadságot jelenti, a kapcsolatot, a kapcsolat fontosságát önmagammal, a másik személlyel, az ember értékét, a másság értékét. Valahogy ezek nekem egyre inkább fontossá váló értékek az életemben és úgy látom, hogy ezek a szemléletnek is alapértékei. Ezeket az értékeket tanulom, gyakorlom, csiszolom, hogy egyre jobban meg tudjam valósítani a saját életemben is.

GI: Egy másfajta létezést jelent, jól értem? Ahogy beszéltél róla, kicsit olyan volt, hogy amikor ezzel a szemlélettel találkozol, akkor igazán önmagad lehetnél. A fejemben egy kép jelent meg, amikor egy halacska teljesen szabadon úszkálhat a vizében.

MLS: Magamhoz képest mindenképpen másfajta. Egyre inkább nem akarok másmilyen lenni, mint amilyen vagyok és egyre inkább irritál az, ha azt akarják, hogy másmilyen legyek. Egyre inkább úgy élek, hogy a saját értékeimet, szükségleteimet valósítsam meg, akár annak ellenére is, hogy az uralkodó társadalom erről mást gondol. Ez sok mindenben megnyilvánul. Nem gondolok egyébként extrém dolgokra: hogyan öltözködni, milyen házban lakni, kikkel tartani kapcsolatot, kikkel nem. Eszembe jut egy példa. Nemrég mentem egy megbeszélésre egy magas vezetővel. Reggel felvettem egy inget, nyakkendőt kötöttem és addig-addig topogtam, míg végül átöltöztem és nem ingben mentem a megbeszélésre. Arra gondoltam, hogy lesz, ami lesz, ha nem vagyok így jó, akkor ezt is vállalom, de csak a biznisz kedvéért nem tudom vállalni, hogy külső elvárásoknak feleljek meg és ezért máshogy öltözködjek. Végül jól sült el.

GI: És végül ez is a szabadságról szólt…

MLS: Igen, és a konvenciók levetkőzéséről. Én így érzem jól magam, lehet, hogy a protokollnak nem megfelelő, de bevállalom.

GI: Hogy érzed mennyire sikerült elérni azokat a célokat az alapítvánnyal, amit szerettetek volna?

MLS: Büszke vagyok arra, amiket elértünk, amik mögöttünk vannak már. Úgy érzem, hogy jó irányba haladunk. Erőforrásainkhoz képest a tempónk is jó. Nagyon büszke vagyok arra, ahol tart az alapítvány, ahogy működik. Van ennek egy látható, számszerűsíthető része, például, hogy hány enounter csoportot és workshopot szervezünk. De emellett van egy kevésbé látható rész és lehet, hogy erre még inkább büszke vagyok. Ez a háttérben dolgozó csapatnak a működése. Az a mód, ahogy együtt vagyunk. Már az is megfogalmazódott bennem, hogy, ha valami helyzet következtében minden programunk leállna, és nem tudnánk semmit tenni, akkor is egy nagy öröm lenne bennem, hogy ez a csapat úgy tud együtt lenni, egymást támogatni, egy olyan találkozásban tudunk benne lenni, ami számomra hihetetlenül értékes. Önmagában, hogy ez van, nekem már egy csoda. Ha csak ez lenne, akkor is azt mondanám, hogy önmagában ezért már megérte létrehozni az alapítványt. Kifelé nem láthatóak ezek az együtt töltött idők, megosztások, ezek az egymásra figyelések, de számomra nagyon értékesek, fontos a háttércsapaton belüli kapcsolatok minősége.

GI: Tehát maga az út, és ahogy ezt az utat megteszitek, az majdnem fontosabb, mint maga a produktum?

MLS: Igen. Pontosan így.

GI: Mit tartasz az egyik legnagyobb mérföldkőnek, amit eddig elértetek?

MLS: A nyitott encounter csoportokat mindenképpen. Ezeket még azelőtt elkezdtük, hogy bejegyezték volna az alapítványt és azóta is vannak. Talán a 150. csoporton is túl vagyunk, öt éve nem szakadt meg, folyamatosan csináljuk, csinálják önkéntesen a facilitátorok. Eleinte havi egy alkalom volt, de egy év után havi négy alkalomra bővült és a résztvevők száma is egyre növekszik. Arra is büszke vagyok, hogy úgy tudjuk üzemeltetni a csoportokat, hogy a résztvevők ingyen vehetnek részt, és nincs is tervünkben, hogy áttérjünk a részvételi díj bevezetésére. Azt gondolom, hogy ez egy elég jó eredmény. Azt is jó eredménynek tartom, hogy elkezdtünk szervezni három-négy napos encounter csoportokat, általában 60 fő körüli résztvevővel. Idén tavasszal ugyan a járvány miatt elmaradt, de ősszel szeretnénk megtartani a 6. Encounter Napokat. Az encounter csoportok képviselete és népszerűsítése elég erős az alapítvány részéről. Az is egy eredmény, hogy bizonyos szakmai körökben kezd ismert lenni az RK.

GI: Mit jelent számodra az encounter csoport?

MLS: Valami olyasmit, hogy ott igazán önmagam lehetek. Jól érzem magam abban, hogy annak ismernek meg az emberek, ami vagyok, ott a csoportban. Sokkal inkább azt érzem ilyenkor, hogy a saját valómat ismerik meg és nem a hétköznapokban rám aggatott, vagy magam által felvett szerepeken keresztül, nem ezeknek a szerepeknek tulajdonított feltételezések mentén ismernek meg engem. Nagy szabadságot élek meg, amikor leginkább annak tudnak meglátni, amilyen vagyok, aki vagyok. Illetve ez fordítva is igaz. Egyrészt én is a többieket, másrészt saját magamat is egyre jobban felfedezem annak, ami, vagy aki vagyok.

Az encounter csoportokban nekem nagyon fontos az egyenlőség is. Bár sok csoportban van facilitátor, de egyre inkább hajlok arra, hogy közösen facilitáljuk a résztvevőkkel a csoportot. Szeretek ugyanúgy egy tagja lenni a csoportnak mint a többiek. Az egyenlőség mellett a sokszínűség is nagyon fontos. Annyi gazdagsággal találkozom azáltal, hogy lehetünk különbözőek. Persze mindnyájan hozunk valamit magunkkal. Ebből kifolyólag létre tud jönni az a helyzet, hogy valami elvárás fogalmazódik meg a csoportban, de alapvetően nincsenek elvárások az encounterben. Ha pedig mégis megjelennek, akkor megtanuljuk ezeket leépíteni. Ezt is nagyon szeretem. Ahogy azt is, hogy mindezek ellenére nem lesz anarchia a csoportban. Nincsen keret, nincsenek szabályok, sokfélék lehetünk, arra törekszünk, hogy ne legyenek elvárások és ezek mégsem anarchiához vezetnek, hanem valami nagyon érdekes együttműködéshez, figyelemhez és intenzív kapcsolódáshoz. Nagyon érdekes és izgalmas , hogy mi hozza ezt létre?

GI: Beszéltél arról, hogy milyen sokat kaptál az alapítványtól, ettől a létformától, de biztosan voltak nehézségek is. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek ezalatt az időszak alatt?

MLS: A legnagyobb nehézség abból fakadt, hogy kezdetektől önkéntesen végezzük a munkát. Sokszor a megélhetés megteremtése – érthető módon - annyira leköti az energiákat, hogy nem jut energia az alapítványra. Ez az üzemeltetés terén okoz néha bonyodalmakat, például amikor hat ember helyett ketten tudunk ott lenni egy megbeszélésen, mert a másik négy embernek dolgoznia kell, vagy munkájából kifolyólag fáradtak és már nem tudnak eljönni. Ha az RK-n belül tudnánk béreket, juttatásokat teremteni, akkor elérhetőbbek lennénk, illetve sokan közülünk elérhetőbbek tudnának lenni. Ez az egyik nehézség. A másik nehézség inkább szervezeti jellegű. Beszéltünk arról, hogy az út szinte fontosabb, mint az eredmény, amit létrehozunk, de egyikünk sem tudja, hogy hogyan kell ezt az utat járni. Egyikünknek sincs példája, tudása arra, hogy hogyan kell személyközpontúan vezetni és működtetni egy szervezetet. Ezt nekünk kell valahogy kitalálni, saját bőrünkön kipróbálni és ez néha nagyon nehéz és fájdalmas tud lenni. Akár elég nagy konfliktusokkal is jár. Tanuljuk ezt az utat.

GI: Hogyan képzeled az RK-t öt év múlva?

MLS: Szeretném, ha már egy év múlva lenne az alapítványnak saját irodája, ahol workshopokat, csoportokat, konzultációkat tarthatunk, ahol akár kötetlen együttlétekre is biztosíthatunk közösségi teret. Ahová csak úgy be lehet jönni egy teát meginni, ha pedig van ott valaki, akkor beszélgetni vele, aztán továbbmenni. Vagy akár más személyközpontú szervezeteknek helyiségeket biztosítani ebben. Nagyon szeretném, ha ez egy éven belül megvalósulhatna.

Az öt év távlatában pedig azt szeretném, ha megerősödnénk a személyközpontú irányzat képviseletében. Ez alatt azt értem, hogy van megfelelő számú és minőségű, magyar nyelvű szakirodalmunk, mi magunk is tartunk továbbképzéseket, workshopokat, tehát nem csak külföldi vendégelőadókkal tartjuk meg ezeket. El tudok képzelni egy felépített képzési programot is. De talán összességében a legfontosabbnak tartanám, hogy jobban ki tudjon épülni egy nagyobb szakmai fórum, közösség.

GI: Ez volt az ötéves vízió. Hova szeretnéd, hogy az RK eljutna? Mi lenne a kiteljesedett RK a fejedben?

MLS: Az egyik az, hogy nagyobb létjogosultságot szerzünk a pszichológiai irányzatok között itthon. A másik, hogy elképzelhetőnek tartom, hogy a nemzetközi véráramlatba is belekerüljünk és ott is legyen súlya a magyar képviseletnek.

GI: Van-e még valami, ami eszedbe jutott?

MLS: Az jutott eszembe, hogy Magyarországon van több szervezet, amik különböző célok mentén a személyközpontúsággal foglalkozik. Van oktatással, mentálhigiénével, csoportokkal foglalkozó szervezet is. Bízom abban, hogy még nagyobb együttműködés tud közöttünk kialakulni. Most is vannak ugyan nagyon jó kapcsolatok szervezeti és személyes szinten is. De bízom abban, hogy ez még inkább tud erősödni. Abban is bízom, hogy nem csak a kifejezetten személyközpontú szervezetekkel alakítunk ki szoros együttműködéseket, programokat, hanem azokkal is, amik a nagy személyközpontú és experienciális irányzatba tartoznak. Itt most elősorban a fókuszolásra gondolok, mert az a legelérhetőbb Magyarországon, de akár a személyközpontú művészetterápiára is, illetve más humanisztikus pszichológia körébe tartozó irányzatokra.

GI: Köszönöm.

MLS: Én is köszönöm.