írta: Vikár Erzsébet

Szinte a könyökömön jött ki, annyiszor hallottam már: „itt és most”. Mégis inkább mindig vonzott ez a három szó, mintsem taszított volna. Bár volt, hogy harcoltam az „ott és akkor"-ért és annak a fontosságáért, vagy akár azért, hogy ne kelljen választani a kettő között.     

De ez az egész „itt és most téma” új értelmet nyert számomra az elmúlt hónapokban. A jelenlét a jelenben levés iránti vágy elképesztő erővel hozott ki a félelem, aggódás, rágódás, düh, kétségek, kétségbeesés mély bugyraiból.

A jelenben akartam élni teljesen, amennyire csak lehet. Ez nem valami „ereszd el a hajam bulizzunk életérzés, mert holnap úgyis meghalunk” volt. Egyszerűen csak nem akartam rosszul érezni magam és nem akartam negatívan hatni a körülöttem élőkre, szeretetben akartam élni és nem félelemben.

Nem sikerült egy csettintésre. Annyi hatás ért, ha kifelé figyeltem. Gyakorlás és befelé figyelés kérdése volt. Minden egyes nap gyakoroltam különféle módokon. Igyekeztem észrevenni, amikor nem a jelenben voltak a gondolataim. Mivel az érzések is észrevétlenül, seperc alatt magukkal rántottak ilyenkor, igazán szemfülesnek kellett lennem, hogy észrevegyem egyáltalán, hogy mi is történik bennem, mit is csinálok tulajdonképpen. Ráadásul még a kétely is gyötört néha: Mi értelme van ennek? Most ez komolyan működni fog? Tényleg így csináljam? Ezt akarom egyáltalán? Meggyőzött az érv, hogy a stressz rombolja az immunrendszeremet. Márpedig én élni akartam. Teljes életet élni.

Működött. Igyekeztem az érzéseimet sem eltagadni, hanem inkább tisztázni, hogy mi is van bennem. De nem ragaszkodtam ahhoz, hogy benne legyek az érzésben, eggyé váljak az érzéssel, kivéve, ha az a hála, vagy szeretet érzése volt. Ezekben szerettem időzni, igyekeztem okot találni rájuk, aztán jöttek maguktól is okok. Való igaz, hogy néha a körülmények sem hagyták, hogy benne ragadjak a negatív érzelmeimben.

Lassan, napról napra egyre jobban éreztem magam, és egyre jobban bíztam abban a felfedezett, bennem lévő megfigyelőben, ami a jelen pillanat pártján állt. Kevésbé féltem, kevésbé aggódtam. Kevesebbet voltam másutt fejben és érzésben, kinyíltak, tágultak a terek bennem. Gondolataim lelassultak és tisztultak. Ráadásul valahogy oda-vissza hatott a folyamat. Minél jobban éreztem magam, annál jobban hittem abban, hogy amit csinálok, az nekem jó. Olvastam, utánajártam, meditáltam, sétáltam, a lélegzetemre figyeltem és egyre jöttek a megerősítések. Ki tudja honnan? Valahonnan. Már-már felmerült, hogy ehhez – mármint a megerősítések megjelenéséhez - nekem is közöm lehet. Így eljutottam a jelen pillanat teremtő erejének gondolatáig, megtapasztalásáig. Nyilvánvalóvá vált, hogy az, hogy hogyan vagyok most, mire gondolok most, meghatározza a következő érzést, gondolatot, pillanatot, cselekvést, tapasztalatot. Átütő erejű és lelkesítő felismerés volt.

Egy idő után aztán ráadásul azon is kaptam magam, hogy néha már semmiféle különös technika nem szükséges ahhoz, hogy a jelenbe kerüljek, teljesen jelen legyek a pillanatban. Néha viszont nagyon is kell. Ezzel én részemről rendben vagyok.

A jelenlét mellett a közösség ereje, a szeretet, az odafigyelés, az együttérzés, az emberség, a barátság és a humor segített nagyon. Most is megdobban a szívem, ahogy eszembe-szívembe jut, hogy mennyit jelentenek ezek. Hálát adok és érzek, hogy részem van, részem volt ezekben.

Ahogy most írok, igazából nem is tudom, hogy a teljes jelenlét és a szeretet között van-e egyáltalán különbség. Bizonyos szinten, úgy sejtem, hogy nincs. Ez itt és most csak egy gondolatszikra, ami egyszer talán kibontakozik valahol, valakiben még jobban, sőt valószínű, hogy valakiben már kibontakozott egyszer ez is.

Itt tartok most. Az elmúlt sűrű időszakban olyan gyorsan peregtek az események, hogy ámulatból estem kábulatba és vissza, egyik gyászból a másikba, egyik érzésből a másikba, valamiféle múltból a valamiféle jelenbe, jelenből a valamiféle képzelt jövőbe. De valahogy a kinti-benti félelem összefonódott és lelassuláshoz vezetett.  

Azt hiszem nem volt még olyan a világon, hogy ennyi ember egyszerre félt és egyszerre maradt otthon, lassult le. Legalábbis nem hallottam róla. Ereje volt ennek. A félelem és lelassulás mértéke nyilván különböző, mégis azt hiszem, hogy ez közös volt a legtöbb emberben. (Nem mindenkiben. Biztos vagyok benne, hogy volt olyan, aki tudta, hogy mi történik és mégsem félt egyáltalán. Igazán nem.) Egyszerre sokan egy - vagy legalábbis nagyon hasonló – cipőben jártunk.

Megélésem szerint esélyt kaptam a félelem, a düh, a menekülés helyett a szeretetet, szabadságot, teljes jelenlétet, kiteljesedést, alkotást, bizalmat választani és megtanulni, hogy sorsom, világom nem csak passzív résztvevője, hanem alakítója is vagyok. Ezzel a tapasztalattal, a szeretet és az alkotás szándékával élek tovább a jelenben.